Arra születtem, hogy reménytelenül szeressek.

Ismét hirtelen fordultam hátra és pillantottam rád. Úgy tettem, mintha zavarna az amit teszel, pedig egyáltalán nem így volt. Minden pillanatban amikor rám néztél, mosolyogtál, a hajamba fújtál vagy éppen óvatosan csavartad az ujjaid közé az egyik göndör tincsemet a szívem gyorsabban dobogott a bordáim mögött. Ezekben a pillanatokban úgy érzem, hogy én vagyok a fontos. Én és nem valaki más. 

- Hányszor kérjelek még meg arra, hogy fejezd be? - kérdeztem a szememet forgatva te pedig alsó ajkadra ráharapva mosolyogtál vissza rám. Táskámat feljebb húzva a vállamon fordítottam vissza a tekintetem az igazgató felé és úgy tettem, mintha egy cseppet is érdekelne amit mond. A következő pillanatban éreztem, hogy valaki finoman piszkálja az egyik göndörödő tincsemet. Halványan elmosolyodtam, te pedig szorosabban tekerted a tincsemet az ujjaid köré. Tudtad, hogy utálom. Mindig elmondom, hogy utálom, hogyha a hajamhoz nyúlkálnak, de abban a pillanatban amikor esélyed nyílik rá rögtön a tincseimnek esel. Érzem, hogy újabb csomó hajam emelkedik el a fejbőrömtől, mert te folytatod idegesítő kis játékod. 

- Elég lesz már - szólok hátra halkan, hogy ne legyen túl feltűnő mennyire is élvezem azt, hogy a hajammal szórakozol. Hallom mély kuncogásodat ami közvetlenül a hátam mögül érzek. A hasam rögtön görcsbe rándul és még levegőt sem veszek. Egyszerre utálom és imádom azt amikor ilyen közel vagy hozzám. Utálom, mert tudom, hogy ismét pletykák fognak keringeni az iskolában és én leszek az utolsó kis lotyó, de imádom, mert tudom, hogy nekem csak ennyi figyelem jut tőled. Ennyi, szóval ezt muszáj kiélveznem. 

- Ennyit szerettem volna gyerekek mehettek órákra!

A tömeg pedig egyszerre indult meg miközben én még mindig egy helyben álltam. Nem akartam innen elmozdulni, mert tudtam, hogy ennek vége. Jön a következő én pedig el vagyok felejtve a göndör fürtjeimmel együtt. Hatalmas sóhaj hagyja el a számat pont abban a pillanatban amikor megfogod az alkarom és elkezdesz magad után húzni. Összehúzott szemöldökkel pillantok rád, de te nem is figyelsz rám. Egyszerűen húzol magad után, szorítva a kezem, hogy el ne tűnjek a tömegben. Én pedig követlek. Egyszerűen nem érdekel, hogy ennek a pillanatnak biztosan vége lesz mondjuk..

Még ki sem gondolhattam. Még eszembe sem juthatott a mondatom vége, te már el is engedted a kezemet és mosolyogva ölelted fel szőke barátnődet és pörgetted meg őt az embertömeg közepén. A szememet rögtön néhány könnycsepp kezdte el csípni. Nagyot sóhajtottam és megpróbáltam magam keresztülpréselni a tömegen. Mindenkit félrelöktem és nem kértem bocsánatot, egyszerűen csak minél hamarabb ki akart kerülni ebből a nyomorgásból. Haza akartam menni és sírni. Sírni egész nap, úgy, hogy senki sem lát. Tudom, hogy nem vagyok fontos, tudom, hogy nem ér semmit a próbálkozásom, a vágyódásom, de egyszerűen nem tehetek róla, hogy szeretlek. 

Nem tudok ellenne semmit sem tenni. Valószínűleg erre születtem. 

Arra születtem, hogy reménytelenül és viszonzatlanul szeressek. Ez az én sorsom. 

Szerelmi bánat - Miért vagyok ilyen reménytelen?

Miért ő?
És miért én?
És ha ez még lenne még elég komplikált!
Miért az a másik lány?
Minden olyan nehéz és érthetetlen. Nem látok már lassan tisztán semmit, pedig biztos vagyok benne, hogy megtöröltem a szemüvegem lencséjét. Napról napra egyre ízetlenebbnek érzem ezt az egészt, pedig biztosan eléggé megsóztam az ételt. Lassan már a saját gondolataimon sem tudok kiigazodni.
Kell ő nekem egyáltalán? Dehogy kell, hiszen idióta, és bunkó és olyan.. más. Miért más? Miért olyan különc? És miért tetszik ez nekem ennyire? Miért nem tud olyan lenni, mint a többi fiú. Miért nem áll be ő is a sorba? Akkor nem látnám. Nem összpontosítanék rá a nap minden pillanatában. Akkor nem álmodnék vele éjszaka. Akkor nem akarnám azt, hogy az enyém legyen.
Miért olyan kedves? Miért figyel oda rám, ha van neki valaki más? Miért mosolyog rám olyan édesen, ha nem engem akar? Ha Őt szereti? Miért akar mindenképpen összezavarni.
Talán csak a saját csapdámba szaladok azzal, hogy rajta gondolkozom, de nem tehetek róla, hogy már mindent hozzá kötök.
Amikor ő mondta ezt..
Amikor leesett a székről..
Amikor ötöst írt..
Amikor eltörte a kezét..
Amikor segített végig menni a rúdon tesi órán..
Amikor azt mondta tökéletes vagyok..
Amikor azt mondta, nekem minden jól áll..
Amikor átkarolt az esős osztálykiránduláson..
Amikor felkapott a folyosón és úgy szaladt végig rajta..
Amikor a kormányon vitt és a keze az enyémen volt..
Amikor minden reggel az iskola kapuban várt..
Amikor minden szünetben megkérdezte, hogy vagyok..
Amikor szaladt velem a WC-ig gyomorrontáskor..
Amikor azt mondta nem ismer még egy olyan lányt, mint én..
Vajon mindez annyit jelentet neki is, mint nekem? Kétlem. Akkor nem lenne az a másik lány.
Miért?
Miért?
Miért?
Miért vagyok én ilyen reménytelen?

SEMMI, DE SEMMI, DE SEMMI

Nincs semmi logika abban amit mondok. SEMMI, SEMMI, SEMMI. A szavak egyszerűen csak úgy folynak ki az ajkaim közül anélkül, hogy felfognám mit is mondok. Üres fecsegés az egész. Semmi értelme. SEMMI, SEMMI, SEMMI. Nélküle viszont nem tudnék élni, megfulladnék, meghalnék, végem lenne ha nem beszélhetnék. Ha nem mondhatnám el minden apró dologról a véleményem. Hogy miért? MERT ILYEN VAGYOK. Mindig is ilyen voltam. Beszéltem, beszéltem és beszéltem a nagy SEMMIRŐL, órákon át és tudjátok mi van? Élveztem! Igen én ezt mindig is élveztem, mert amikor beszéltem akkor minden ember rám figyelt, csak rám és soha senki másra. Talán a szép és bájos az arcom miatt, talán az édes suttogó hangom miatt, de lehet - csak lehet -, hogy néhány embert valóban az érdekelt amit mondtam. Mert én mondtam. Egy apró pici lány, egy kis porszem a világban. Nem jelentettem semmit, de mégis mindig mindenki figyelt rám, azért mert okos voltam. Mindig is okos voltam és csak arról beszéltem amit ismertem és értettem. Amiről TUDTAM beszélni. Mert én tudtam beszélni a SEMMIRŐL. Bizony tehetség kellett hozzá, mint minden máshoz is az életben, de hát minden rosszban van valami jó ugye? Pont úgy ahogy minden jónak van valami elrontója. Na ezt a jót is elrontotta valami mégpedig nem más, mint az idő.
Igen bizony az idő, az emberek nagy ellensége, felettem is elszaladtak ám az évek. És egyről a kettőre már nem is voltam az a fürtös barna hajú kislány akinek be nem áll a szája. Most már egy barna fürtös tini lettem akinek be nem áll a szája. Ez viszont olyan, mint a nagy semmi. SEMMI, SEMMI, SEMMI. Többé nem figyeltek rám. Mondhattam én ugyanolyan okos dolgokat, beszélhettem én azokról a dolgokról amiket ismertem. Ennyi idősen már alap dolognak tartják ha az ember megtudja válogatni a szavait. De ők még nem tudták kivel állnak szemben. Nem tudták, hogy az én szavam pont úgy lehet áldás ahogy átok. Majd egy nap. Egy nap mikor elegem lesz abból, hogy senki sem figyel rám. Egy nap amikor majd megmutatom. Egy nap amikor majd mindenki csak néz. És akkor nem állíthat meg majd meg semmi. SEMMI, DE SEMMI, DE SEMMI.

Szombat este - Kétféle képen (Ki érzi jobban magát?)

Lealapozod az arcod, kihúzod a szemed, műszempillát ragasztasz, szájfényt kensz fel és végül egy kis pirosítót. Felveszed a csőtoppod a cicanadrágod és a 12 centis magassarkúd.
Én pedig.
Engedek egy kád forró vizet magamnak leveszem a ruháimat és belemártózok. Meggyújtom a gyertyákat, bekapcsolom a megnyugtató dallamokat és hátradőlök. Az egyik kezemben egy szelet a kedvenc süteményemből a másikban pedig egy pohár bor. Kettőnk közül ki érzi jobban magát?
Szerintem én!
A macskaköves úton végigcammogsz a hatalmas sarkú cipődben, karöltve néhány barátnőddel, miközben a szél az arcodra fagyasztja a mosolyod. Minden porcikád szépen lassan átfagy. Megbuksz az egyik kövön és a bal cipőd hatalmas sarka kitört, oda van. 

Én pedig.
Eközben elfújom a gyertyákat felveszem a puha, meleg köntösömet és egy tállal a kedvenc süteményemből beülök megnézni a kedvenc szombat esti sorozatomat miközben egy halvány színű lakkal kikenem a lábujjkörmeimet és szitkozódok amikor egy reklám kettészeli a világ legjobb sorozatát. Kettőnk közül ki érzi jobban magát?
Szerintem én!
Végre megérkeztek a klubhoz a barátnőiddel az estéd szépen kezdődik, mert a cipőd sarka útközben eltörött átfagytál és a könnyeiden köszönhetően - ami a szél miatt folyt ki a szemedből - a sminked is elfolyt. Dühösen vergődsz át a tömegen és csapod be a vécé ajtaját ahol azzal szembesülsz, hogy nem csak a sminked borzalmas, hanem a gondosan belőtt hajadat és szétfújta a szél. Elhatározod magad, hogy nem érdekel, azért jöttél, hogy bulizz ezért kicsapod az ajtót pontosan bele egy lány arcába akinek a háta mögött áll a megtermett bátyja. Rögtön bocsánatot kérsz, de már késő akaratod ellenére jelenetet rendezel a buli közepén. Mindenki téged nézz és te pedig egyre szörnyebben érzed magad.
Én pedig.
Pattogtatok magamnak egy kis kukoricát és felveszem a kényelmes kis macskás pizsamám és a takaróm társaságában beülök a kanapéra és az egyik csatornán megnézem a kedvenc talkshow-mat.  Nevet a műsorvezetőn és a béna sminkjén. Azon gondolkozom, hogy vajon a kislánya-e aztán azon kezdek el gondolkozni, hogy hozzám egy kisfiú vagy egy kislány illene végül nem tudok dönteni. Mosolyogva kapcsolgatok tovább amikor csöngetnek. Szuper megjött a kínai kaja amit rendeltem. Kettőnk közül ki érzi jobban magát?
Szerintem én!
Miután az előző klubból kivágtak titeket így a barátnőiddel egy másik helyre mentek ahol nagyon sok a részeges. Egy férfi a tömegben lazán elkezd tapogatni ami neked nem igazán tetszik, de a barátnőid már rég leszakadtak tőled és mivel megígérted nekik, hogy itt nem rendezel jelenetet próbálsz csendesen el oldalogni ami nagy nehezen sikerül is. Megszabadulsz a férfitől, de akkor megpillantod az exed aki éppen egy csinos nő társaságát élvezi. Szemedbe könnyek gyűlnek. Pont azért mentél el bulizni, hogy őt elfeledd és tessék itt is itt van. Sírva rontasz ki az ajtón és szaladsz hazáig.
Én pedig.
Szépen kiteszem két tálcára a kínai kaját és a konyhában ülve várom, hogy megérkezzen. Közben egy-egy csirkefalatot  kilopok a kínaiból, de abbahagyom, mert megígértem neki, hogy megvárom. És csengetnek. Boldogan pattanok fel a székről és lépek az ajtó elé gyorsan kinyitom a zárat, majd az ajtót is. Mosolyogva ölelem meg majd nyomok apró csókot az ajkaira ő pedig mosolyogva ingatja a szeme előtt a dobozt. Hozott a kedvenc mogyorómból. Nevetve kapom ki a kezéből a csomagot és sétálok az asztal elé. Még egyszer megölelem utána viccesen megjegyzem, hogy "Egész nap főztem remélem ízleni fog drágám." Nevet és egy puszit nyom az arcomra, majd leül velem szemben és együtt elfogyasszuk a kedvenc kínai éttermünk gyors csemegéjét.
Szóval? Kettőnk közül ki érzi jobban magát?
Szerintem én!

Szeretsz te engem? - Laz és Diana rövid novella.

- Szeretsz te engem? - kérdezte már vagy századjára ugyanazzal a nyugodt hangsúllyal. Nem volt rám ideges, nem szorult ökölbe a keze, nem ráncolta össze a szemöldökét nem erőltette meg magát. Egyszerűen feltett egy egyszerű kérdést. Századjára is ugyanúgy.
- Nem tudom Laz- kaptam a kezem a tarkómhoz - Nem tudom mit érek ez annyira bonyolult, egyszerűen nem tudom elmagyarázni, mert szinte biztos vagyok benne, hogy úgysem értenéd meg.
- Csak próbáld meg kérlek! - húz velem szemben egy széket majd lovagló ülésben leül.Kék szemeit az én feketéimbe vési. Most kékek, máskor zöldek aztán világosbarnák. Megbabonáznak azok az állandóan változó  árnyalatok. Ha más színben pompázik a szeme mindig olyan érzésem van, mintha egy más emberrel állnék szemben.
- Rendben. Akkor megpróbálom elmagyarázni, de nem szólsz közbe, nem pattansz fel, nem ráncolod a szemöldököd. Nem teszel semmit, csak türelmesen végig hallgatsz és végig a fenekeden maradsz! - parancsolok. Ő pedig az újaival egy képzeletbeli cipzárt húz a szájára. Nagyot sóhajtok.
- Laz, érezted már azt, hogy valami egyszerűen csak megfolyt? Úgy érzed nem tudsz tőle szabadulni, olyan lenne, mint egy kígyó ami szépen lassan behálóz és ügyesen össze roppantja a csontjaidat? Attól félsz, hogy belehalsz a szorításába mert olyan erős és annyira ragaszkodik hozzád, hogy akarta ellenére is megtudna fojtani. Rettegsz, mert tudod, hogy bárhogy próbálnád nem tudnál szabadulni a szorításból és ez annyira megrémiszt, hogy nem is mész a kígyó közelébe pedig az egy gyönyörű állat ami valószínű, hogy sohasem bántana téged.Én is ezt érzem veled kapcsolatban félek, hogyha közelebb megyek hozzád akkor körbekerítesz és megfojtasz akarva vagy akaratlanul. Félek, hogy nem lesz erőm menekülni, félek, hogy talán nem is akarnék menekülni. Nekem kell az egérút, kell a hely és az alkalom arra, hogyha akarok akkor eltudjak menekülni. Nekem szükségem van erre, mert ilyen vagyok. Mindig mindentől elmenekültem és az, hogy tőled lehet nem tudnék ez megrémít. Félek attól, hogy nem tudnék meghátrálni, mert már így is sok dolog köt hozzád. Téged nem tudnálak ott hagyni, nem tudnék tőled elmenekülni. Nem lennék rá képes. Még ha szükség lenne rá akkor sem az pedig az én végzetemet okozná Laz. Téged sohasem tudnálak elhagyni, soha. Mert te sem hagytál engem sohasem cserben én hogy tehetném meg ezt veled? Ragaszkodom hozzád, veled akarok lenni a napom minden egyes pillanatában és közben nem is, mert nem akarom, hogy behálózz nem akarok túl közel lenni, de mégis veled akarok lenni. Akarom, hogy rám figyelj, de azt sem akarom, hogy életed minden pillanatát én töltsem ki. Akarom, hogy ragaszkodj hozzám, de azt sem akarom, hogy én jelentsem neked a világot. Akarok minden este melletted elaludni, de nem vagyok benne biztos, hogy minden reggel szeretnék veled ébredni Laz. Megakarlak csókolni, de nem akarom, hogy visszacsókolj. Azt akarom, hogy a karjaid közé zárj de nekem ne keljen vissza ölelnem. Akarom, hogy bemutass a szüleidnek, de nem akarom, hogy ezt nekem is megkeljen tennem. Nem akarom, hogy meghívj bármire is, de szeretnék randizni veled. Tudja meg mindenki, hogy veled akarok lenni, de ne beszéljen erről senki.
AZT AKAROM, HOGY AZ ENYÉM LEGYÉL VAGY MÉGSEM. Nem tudom mit is szeretnék valójában Laz - fújtam ki egy kicsit a levegőt. Csend állt be a szobába. Lazlo ugyanúgy ült ott a széken és nem mozdult. Vettem három mély levegőt és arcomat a kezembe temettem. Ez túl bonyolult volt már nekem. Okos lánynak számítottam de erre még én sem voltam felkészülve. A könnyeim patakokban folytak le az arcomon, de arra sem volt már erőm, hogy egyet is letöröljek onnan. Laz kezét érezte meg a vállamon, lágyan és finoman simogatta. Érintésének hála abban a pillanatban ellazultam. A karjaimat hálásan omoltak le a testem mellé és a könnycsatornáim is egyszeriben elapadtak.
- Szeretsz te Engem Diana? - kérdezte még egyszer utoljára.
- Azt hiszem, igen - suttogtam majd szorosan átöleltem őt.

Hullócsillag - pár gondolat magamról és az életről (Filozofáljunk 03)

Meg akarok felelni.
Mindig mindenkinek meg akarok felelni. Azt szeretném, hogy tökéletes legyek, hogy ne találjon bennem senki semmiféle hibát. Azt akarom, hogy mindenki olyannak lásson, aki összetörhetetlen, tökéletes, megbízható és elővigyázatos. Azt akarom, hogy én legyek a minta gyerek az a lány akiről a szülők úgy beszélnek, hogy:
"Tudod ő az a lány aki megnyerte azt a versenyt."
"Jaj nézd ő az ott abban a fehér pólóban, most is milyen kifogástalan."
"Biztos büszkék rá a szülei.". A szüleim büszkék. Semmi kétségem, hiszen ők úgy szeretnek ahogy vagyok, amilyen vagyok. De az emberek nem. Ők olyannak látnak amilyennek mutatod magad. Muszáj mindig erősnek és kifogástalanak lenned. Nem törhet meg a tökéletes fényed, olyannak kell lenned, mint a leggyönyörűbb csillag az égen. Mindig ugyanott ugyanolyan fényesen kell ragyognod a hoz, hogy az emberek észre vegyenek és rád találjanak. Nem tűnhetsz el. Nem fáradhatsz el, hiszen akkor már megtörted a fényed. Ragyogj. Mindig. Állandóan.
De ez nehéz. Nem vagyok én egy tökéletes csillag én csak egy apró béna fény vagyok az égen. Egy hullócsillag. Egy elképesztően káprázatos hullócsillag ami fényesebben ragyog az összes többinél, de nagyon figyelned kell ha látni akarod. Nem pisloghatsz, mert elillanok, nem mehetsz el pisilni, mert addigra én már régen eltűntem. Kérlek na hagyj cserben én figyelj rám, mert ha nagyon figyelsz és csak rám koncentrálsz akkor láthatod, láthatod ahogy ragyogok. Mindennél fényesebben szemkápráztatóbban, csodálatosabban. Nem lesz szükséged távcsőre. vagy bármi másra. Csak mélyen a szemembe kell nézned és látni fogod a gyönyörű tűzijátékot. Nem tart sokáig mindössze pár másodpercre látható, de minden pénzt megér. Higgy nekem és figyel. Nagyon figyelmesen.
Ígérem mindent megteszek, hogy a lehető legcsodásabban ragyogjak, csak a Te kedvedért, hiszen megérdemled.
Ezt jelenti embernek lenni. Figyelni. Várni, nagyon sokat várni arra a pillanatra amikor ragyoghatsz. Arra a pillanatra amikor mindenki csak rád figyel, használd ki ezt az alkalmat, hiszen az élet rövid és hamar elillan nem tart sokáig mindössze pár másodpercig, mert az élet olyan, mint egy hullócsillag. Mindennél fényesebben ragyog, de nem tart sokáig. Nagyon kell figyelni, hogy kiélvezd a ragyogást! (:

Eszmefuttatás 02. - Átlagosság. (első rész a dupla csokis meggyes szörnyeteg)

Átlagosság.

Oly csúnya szó vagy te.
Nem is tudom miért említelek meg most. Talán nem is kéne rólad írjak, hiszen olyan felesleges. Mindenki magában dönti el, hogy Ő saját maga szerint mi átlagos és mi nem. Ez pedig a világ egyik legnagyobb hazugsága. Nincs olyan ember, pillanat, tárgy, nap ami átlagos lenne. Nem szabadna ezt a szót használni, ha nekem lenne egy országom - ami biztosan elég érdekes ország lenne - akkor ott Tilos lenne kimondani azt a szót, hogy átlagos. Ez a szó nekem olyan súllyal bír, mint amikor egy kisgyerek káromkodik. A világ legrosszabb, legfurcsább dolga.
MIÉRT KÁROMKODIK EGY KISGYEREK?
Mert ezt látja.
Ezt látja a nővérétől, bátyjától, szüleitől, vagy a társaitól. Ezt tanulja el, mert ez látja ezt hallja nap, mint nap. Ezt "tanítja" neki a társadalom. Ezt a folyamatot nem lehet megállítani sajnos egyre több kisgyerek fog káromkodni, mert az "menő", vagy mert "De nem csak én hanem xy is." Igen ez így szokott lenni. Ez így van az én unokahúgomnál és unokaöcsémnél is. A nagy tanítja a kicsit. Úgy, hogy észre sem veszi. A legtöbbször jó dolgokra. De néha-néha kicsúszik egy rosszabb kifejezés. A kisgyerekek agya pedig, mint a szivacs *bumm*  már ott is egy csúnya szó a szókincsében. Az pedig örökre ott marad nem lehet kitörölni valami varázslatos módon. Nem az nem így működik.
Akkor most pedig térjünk rá a lényegre.
MIÉRT ALAKULT KI AZ A BIZONYOS ÁTLAGOSSÁG?
Ez pont ugyanúgy működik, mint az előző példánk is. A társadalom "tanítja" meg az embert arra, hogy szerinte mi az átlagos. Ez egy meglehetősen furcsa dolog. Hiszen miért átlagos az az ember aki 170 cm magas? Azért, mert a világon még van több millió ember aki 170 cm? Ugyan már! Ez egyáltalán nem így működik. Az ember attól nem lesz átlagos, mert valamilyen magasságú. Másik példa: aki 3-as tanuló az iskolában az "átlagos tanuló". Miért? Lehet, hogy aki 3-as tanuló átlagban az éppenséggel ötös matematikából és semmit sem konyít a művészetekhez és a fizikuma is rossz ezáltal a testnevelés és az irodalom rontja le a jegyét, vagy esetleg a rajz. De kérdem én az a gyerek aki tud ötös produkálni matekból az átlagos? NEM! Az egy okos, értelmes gyerek akinek a matematika az erőssége.
Érti már mindenki? Nem attól leszel átlagos, hogy a társadalom rád süti ezt a bélyeget.
Csak akkor leszel átlagos, ha hagyod, hogy bárki is azt feltételezze.

NE HAGYD! Mutasd meg, hogy te különleges vagy, hogy te más vagy. Mutasd meg azt amiben tehetséges vagy és azt is amiben nem. Viseld büszkén hiányosságaidat, hiszen senki sem érthet mindenhez. Hidd el a NASA emberei valószínűleg nem tudnák lefesteni a Mona Lisát. De ez így van rendjén. Mindenki más. Mindenki másban tehetséges, mást szeret és mindenki olyan amilyen.
LEGYÉL BÜSZKE ARRA AKI VAGY ÉS MUTASD MEG, HOGY NEM VAGY ÁTLAGOS! Hiszen senki sem átlagos ;)